Elkerülhetetlen volt a balhé!? - avagy az ártatlan SKSE esete Debrecenben

Véletlenül már megint a Dániel Tamás nevével fémjelzett Salgótarjáni KSE keveredett balhéba, ezúttal Debrecenben, és természetesen ismét teljesen ártatlanul...

Ők mindig teljesen vétlenek, Dániel Tamás ismét szerényen kioszt mindenkit, és szokás szerint megint mindenki más hibás, csak ők nem. És ez már így megy évek óta. Minden más (Dániel által lebecsült) csapat egymással minden további nélkül lejátssza a mérkőzéseket, csak mindig szegény DT-csapat az áldozat, és mindig pont velük kapcsolatosak azok a balhék, amiket Dániel szavaival élve "öröm volt nézni".

Az SKSE honlapján megjelent alábbi írás Dániel Tamás megfogalmazott gondolatait tartalmazza.

Nem a mi dolgunk eldönteni, hogy mi történt Debrecenben (a Kezdő5.hu portál "kicsit" másként írja le a dolgokat az ITT olvasható cikkben), de mivel Dániel többször is említ minket, így a cikk az 'Rólunk írták' rovatba kerül.

*****

Amint azt már a találkozó tudósításában is jeleztük, sajnálatos módon nem elsősorban a mieink jó játékáról és magabiztos győzelméről, sokkal inkább az utolsó percekben történt „balhéról” maradt emlékezetes a múlt vasárnapi DEAC – Konecranes-Salgótarjáni KSE (89–99) NB I/B-s felnőttmérkőzés. A történtekről sokan, sok helyütt elmondták már a véleményüket, mi az alábbiakban az SKSE klubmenedzserének, a több fórumon is megszólított Dániel Tamásnak a gondolatait adjuk közre.

„A legszörnyűbb az egészben az, hogy megint szóltam, méghozzá előre. Most már igen hosszú ideje szajkózzuk, hogy ne engedjék azokat a csapatokat pályára lépni, a bajnokságban elindulni, akik a mérkőzések alapvető feltételeit nem tudják biztosítani. De semmilyen változás nem történt, csak a balhék hívják föl a figyelmet ismét arra, hogy ez így nem jó! Tavasszal szóltunk a Törökbálint miatt, hogy a terem alkalmatlan, rendező nincs. Évek óta mondjuk, hogy a DEAC egy istállóban rendezi mérkőzéseit. Most is szóltunk. A válasz általában erre az, hogy csak még most, csak még az idén, de majd jövőre jól bekeményítünk, illetve ezzel szemben mi kapunk biztonsági ellenőrzést a rákövetkező héten. Ami vasárnap Debrecenben történt, az csak és kizárólag a házigazdák hibájára vezethető vissza, hogy NB I/B-s kosárlabda mérkőzés megrendezésére alkalmatlan teremben, két nagyon kedves, mosolygós, de a feladatukat ellátni nem tudó body builder asszisztálása mellett olyan balhé keveredett a mérkőzés végére, hogy azt öröm volt nézni. De kezdjük az elején.

A bajnokság előtt megerősítették az NB I/A-ból kiesett csapat maradványával a DEAC együttesét, ezáltal azonnal kikiáltották őket új keleti élcsapatnak. Ők meg el is hitték. Az első fordulóban ugyan megverték a MAFC-ot, de a Honvédnál már kikaptak és nyilván azt remélték, hogy minket is le tudnak győzni hazai környezetben. Igaz, hogy Debrecenben legalább öt olyan csarnok van, ami jóval alkalmasabb lenne egy ilyen mérkőzés lebonyolítására, de minket a szokásos tornateremnek is alig nevezhető helyen fogadtak. A nézők számára semmilyen hely sincs, csak a bordásfal előtt kis tornapadokon kucoroghatnak, vagy körbeállhatják a pályát. A biztonságra is sokat adva, két fővel megoldották ezt a problémát is.

A mérkőzés úgy kezdődött, ahogy mi szerettük volna, és ahogy mostanában mi kezdünk, keményen, határozottan védekeztünk és hamar tíz pont körüli előnyre tettünk szert. A debreceniek egy pillanatra sem adták föl, és semmilyen eszköztől sem visszariadva próbáltak közelebb férkőzni hozzánk. Egy-egy felvillanás erejéig ez sikerült is nekik, de mindig helyreállítottuk a rendet, és a végjátékban is tíz pont fölött tudtuk tartani a különbséget. A negyven percet gyakorlatilag mind pályán kívül, mind pályán belül végigreklamálták a hazaiak, ebben leginkább a Hörömpő Cirkusz két törpe bohóca járt élen, illetve a magyar mezőny legalattomosabb, és leggusztustalanabb játékát játszó Kaluha nevű figura tett meg mindent azért, hogy ne csak a győzelmünk miatt legyen emlékezetes ez a találkozó. Egész mérkőzésen szinte minden játékosunkat piszkálta, ütötte, dobások után alájuk lépett, amivel nyilván megszerezte a kellő szimpátiát. Sebőkkel szemben kifejezetten ordenáré durvaságokat engedett meg magának, mivel nem tudta elviselni, hogy a játékmesterünk bolondot csinált belőle. A negyvenedik percben, mikor Sebi egy szerzett labdával elindult a palánkunk alól egyszerűen hátulról felrúgta, és még rá is esett a földön fekvő játékosunkra, amiért a játékvezetők sportszerűtlen hibát fújtak a magáról megfeledkezett debreceninek. Ez a mi térfelünk közepe és a félpálya között történt, az alapvonalról érkező és a támadást követő Tanács Attila pedig rálépett a földön fekvő Kaluhára. A debreceni teátrálisan elkezdett fetrengeni, bár semmilyen sérülés nem érhette, hisz egy sima ütközés volt. De a nézőknek ennyi elég volt, és a hazai csapattal együtt, Boldizsár Ferenc játékossal az élen nekünk rontottak. Lökdösődés, taszigálás, fejek fölött átnyúló ütlegek következtek, amiben ismételten megjelentek a pályán belül a sértett szülők, barátok, barátnők, rokonok, és teljes lett a káosz. Percek teltek el, míg némileg rendeződött a helyzet, Kaluha sportszerűtlen hibája után kipontozódott, Tanács Attilát pedig kiállították a játékvezetők. Ő el is hagyta a termet, mi pedig befejeztük a mérkőzést, ahol a győzelmünk egy pillanatra sem forgott veszélyben.

Úgy gondolom, hogy a nulla rendezési feltételek mellett elgondolkodtató, hogy a játékvezetők miért nem merték a mérkőzés folyamán megakadályozni a hazaiak folyamatos durvaságait, sportszerűtlenségeit és reklamálásait. Ha ezt végig következetesen megteszik, akkor egyrészről harminccal nyerünk az „új keleti élcsapat” ellen, másrészről pedig biztosan nem fajulnak eddig a dolgok. Kifejezetten sajnálatra méltó volt, hogy a vendéglátók trénere kizárólag a mi pocskondiázásunkkal foglalkozott, ami nyilvánvalóan elnyomott belső problémákról, és teljesen jogos kisebbségi érzetéről árulkodik. Barátilag javaslom a vezetőknek, hogy vigyék őt szakemberhez, mert az hosszútávon is sokat segíthet a debreceni kosárlabdán. De az alapvető kérdés kétségtelenül az, hogy ha az Eger, a Kecskemét, a Vásárhely, a Tiszaújváros, a Salgótarján, és a legtöbb fővárosi, illetve nyugati csapat megfelelő körülményeket tud biztosítani, akkor miért kell méltatlan feltételek között pályára lépnünk Törökbálinton, Nagykőrösön, Bonyhádon és természetesen Debrecenben. Amíg az illetékesek más mércével mérnek, mást követelnek meg csapatoktól, addig ezen a téren nem lesz rend, és mindig félhetünk a következő balhétól.

Pedig mi kosárlabdázni szeretünk, és talán úgy néz ki, hogy kicsit tudunk is…”